Édes savanyúval

A regény felrúgja a kronológiát. Azzal kezdődik, hogy az idős főhős a teljes magányt és elszigeteltséget választja, visszavonul egy kis faluba. Később úgy dönt, hogy hosszú idő után újra felmegy Budapestre, ahol mostanra megváltoztak az utcák és a házak, amelyekhez élete történései kötődtek.

Hamarosan kórházba kerül. Halála előtt, a teljes testi leromlás állapotában csak arra emlékszik, hogy milyen volt annak a sálnak a meleg érintése, amelybe gyerekkorában az édesanyja beburkolta.

Ezután következik mindezek előzménye, az élet. Lang Lászlóé, szerelmeié, barátaié. Lászlóról, Tátiról, Júliáról, Ágiról és Ottóról szól minden. Mint olvashatjuk: “Nem az emlék a lényeges, hanem az emlékezés. A maga rárakodottságaival, kiismerhetetlen motívumaival, a szándék és a megvalósulás örvény-látszatával. Ez dédelgetésre érdemes, mert jövőbe mutató képesség-ígéret, élmény-besöprés, spájzolás semmi-időkre, önvédelem.”

És vannak sajátos megállapítások: “A szerelem halkan, finoman lábszagú.”

A szereplők sorsfordulatai, váratlan döntései, egymásba bogozódó élete mögött kibontakoznak a huszadik század második felének és a huszonegyedik század elejének magyar társadalmát meghatározó erővonalak.

A szerelem ellentmondásosságát a regény sodró elbeszélése helyenként a mágikus realizmus eszközeivel érzékelteti.

Kőszeghy Péter (1951) irodalom- és művelődéstörténész. Egykor vietnámi lektor, az MTA (valaha létezett) Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa, könyvkiadó-igazgató, egyetemi tanár. Írt többek közt egy kétkötetes Balassi-monográfiát, főszerkesztője volt a Magyar Művelődéstörténeti Lexikonnak, sorozatszerkesztője a Bibliotheca Hungarica Antiqua sorozatnak. Munkásságát számos díjjal jutalmazták.

Aztán írt egy regényt (Regénytöredék barátnémhoz, Noran Libro Kiadó, 2017), majd egy másikat. Ez utóbbit tartja kezében az olvasó.