Vízaknai csaták I-II. kötet

„A ​Vízaknai csaták Erdély kilencven esztendejét idézi fel egy kilencven évet megélő ember élettükrében. Ám a tükör nem hiteles szó, mert a hosszú emberöltő csaknem évszázados történeti, történelmi egész, csupa mozgás, csupa vívódás Erdély népei között, állandó reménykedés és örök reménytelenség a vak történelem viharzása közben. Az író nem tagadhatja, hogy a két-, sőt olykor háromfelé szakadó életből leginkább a magyar szívdobbanásokra, kiáltásra figyel, de megadja az érvelés, a megnyilatkozás lehetőségét az ellenfélnek is, felmutatva a mindenkori erdélyi román gondolkodás mögött a hasonló-különböző regáti, óromániai eszméket, eszméléseket, eszmesúrlódásokat is. De a kettéhasadó szív felemás lüktetésébe a szász, a monarchiahű elem szívütéseit is belehallja a megfogalmazó, a felső ügyelő elme, s hallania kell e háromféle dobbanást az olvasónak is, akiért mindez létre születik, visszaidéződik. Hegek, varasodó sebhelyek történeti emléke ez a tartomány? Nem! Erdély égő sebhely mind a magyar, mind a román nemzet testén, bár a fájdalmas lüktetésből ma nagyobb rész jut a magyar néptestnek. A Vízaknai csaták hőse, Hozsváth-Moldován György a maga fizikumán visel minden kettőzött gyötrelmet, s mindhalálig fejében, elméjében, tenyerén hordja a gyógyulás ajánlatát s lehetőségét – talán az egyetlen lehetőséget, amit a józan ész kínálhat.” (Cseres Tibor)

„A Vízaknai csaták összegző jellegű tablókép, sokszereplős, a cselekményt kilencven éven át vezető, enciklopédikus, epikus freskó, családregény és kortörténet, nyolcszáz oldalas epopeia – egy lehetséges főmű Cseres Tibor pályáján. […] Cseres nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megértse-megértesse az 1848–1940 közötti időszakasz magyar–román együttélésének, konfliktusainak lényegét, és – a jaspersi mottó szellemében – elsajátítva ezt a történelmet, a jövőben vessen horgonyt, tenyerén kínálva a gyógyulás lehetőségét, »talán az egyetlen lehetőséget, amit a józan ész kínálhat«. Ez az alternatíva, az író világosan kiolvasható nézete szerint, Erdély autonómiája – nem több, de nem is kevesebb.” (Bán Zoltán András)