Táncoló kövek

Magányos, önmarcangoló, a keserű tapasztalatokat szívósan maga előtt görgető, verseiben maximálisan kitárulkozó költő Ferencz Imre. Az egykori eszmék, erkölcsi értékek ki­üre­se­dé­se, a kommunizmus sanyargató évtizedei, az annyira várt szép új világ csömörbe, csalódásba fordulása, és mindenekelőtt gyermekkorának kincsesbányája szolgáltatja verseinek legfőbb témáit. Az illúziók szétfoszlása, hamissága, szabadság és kiszolgáltatottság, sivárság és lepusztultság, s e sivár, lepusztult díszletek között a szépség, a hit és a közösség megtartó ereje. És mindezek egy természetes, spontán, az olvasó előtt meztelenre vetkőző, teljesen kitárulkozó, fajtáját, népét, nemzetét (nagyon) szerető művésztől egy nagyon személyes, eszköztelenségében teljesen lecsupaszított, közvetlen és nagyon tárgyilagos nyelven. Költészetében – azt mondhatjuk –, majdhogynem a vers és az élet megfeleltetésére, a látszatok mögötti lecsupaszított lényeg megnevezésére törekszik, mint aki tudja, hogy lehetőségként benne van az életben, a nyelvben a vers, mint fában, márványban a szobor. A költő dolga pedig meglátni, észrevenni, felfigyelni rá, s mintegy a fölösleget lehántva, „kiszabadítani” belőle. A kötetet Siklódy Ferenc grafikus, könyvillusztrátor grafikái teszik teljessé. A képzőművész szerint ritkán van ilyen könnyű dolga az illusztrátornak, ugyanis Ferencz Imre versei rend­kívül kifejezőek képi megfogalmazásukban.