Szentanna

A székelyföldi ember olyan bensőséges érzelemmel gondol erre a legtöbbször sziporkázó víztükörre, hogy a hivatalosan használt nevet egyszerűen csak „Szentanna”-ként ejti ki és írja le. Így értelmezem ennek a kis könyvnek a szokatlan, furcsának tűnő címét: SZENTANNA. Mert sohasem mondtuk így: Megyek a Szent Anna-tóhoz, hanem hogy megyek a Szentannára. Vagy mondtuk egymásnak nyár végén: még mindig finom, selymes-meleg a Szentanna vize.Ez a könyv azonban nem a fürdőzésről szól. Elsősorban a táj jelenti az elragadó látványt az arra barangoló ember számára. Több szép mondat is szól erről, például, amikor „…magasba emelt szenteltvíztartónak” nevezik a könyv szerkesztői az egykori tűzhányó – tavat őrző – magas hegyét.
A könyvben egy katalóniai Santa Margarida nevű vulkáni kráter és kápolna képe tűnik fel legelőbb, amelyre a neten akadhattak a szerkesztők. Érdekesnek találták, hogy ez a kialudt vulkán a mi Csomád-hegységünkben utoljára kitört vulkánnal egyidős, és az Olot nevű város közelében fekszik, amely „siculusnak nevezett atlantisziak királyáról kapta a nevét egy régi katalán krónika szerint”. Az Olot város nevén mosolyogva, nyilván a mi Olt folyónk is eszünkbe jut, ahogy szaporán kanyarog a Tusnádi-szoroson át, a Szent Anna-tó közelében. Mosolyoghatunk még például az üzbegisztáni Olot régió nevén is – és ki tudja, hány ilyen nevet találnánk még –, de nincs miért így folytatni, hiszen köztudott, hogy mily kicsi az emberlakta világ, és mindenre nem lehet új szót kitalálni.Régi, Szent Anna-napi búcsújárásokról szóló leírásokat is olvashatunk a kötetben. Erre utazó idegenek jegyezték fel – olykor kritikai éllel – a tóhoz fűződő népi hagyományokat, amelyek szerint a tó: „tengerszem, feneketlen mély, sehonnan víz nem foly belé, dagálya és apálya van, átúszhatatlan, mert közepénél besiríti a vakmerészt, csattogó télben sem fagy be, soha legkisebbet sem zavarodik, semmi állat nem tenyészik benne, vize kristálytiszta”. A néphit kritikájára csak egy példát emelek ki: „Dagálya és apálya van, mint a tengernek. Ezt csak olyak mondják, kik tengerdagálynak és -apálynak csak hírét hallották, a szél fuvalma által okozott feltorlódást nevezik így” – magyarázza Szentiváni Mihály 1840-ben a természeti jelenséget. További nagyon szemléletes természettudományi vagy művelődéstörténeti értékű leírásokat válogattak még a kötetbe a szerkesztők, pl. Kőváry László, Benkő Károly, Orbán Balázs, Jókai Mór, Roediger Lajos, Hankó Vilmos és Gelei József írásaiból.