Requiem az emberért

A szerző, egy testi-lelki, történelmi és jelenbéli hullámvasútra ülteti fel olvasóit, szinte torkon ragadva, néha megsimogatva, máskor falhoz szorítva az Embert, aki – meggyőződése szerint – sokkal többre hivatott, mint, amit eddig önmagával és világával tett. “Félsz? Remegsz? Megriadsz? Boldog vagy? Szeretsz? Megragadnád azt, amit “elfújt már a szél?” Ne habozz, élj át mindent, egyél annyi “mézes fánkot”, amennyi beléd fér, szabadítsd fel magadat a gonoszság, féltékenység, utálat béklyóiból. Ha másképp nem megy, akkor vívd meg “értékháborúdat”, tekints a “nagyokra”, pl. Arisztotelészre, Szent Pálra, vagy éppen Nietzschére, és röhögd ki a vízfejű bürokratákat. Szerzője legjobban az ifjúságot, és tanítványait szereti. Ők a jövő, őértük érdemes élni és alkotni, hogy sohase “hamvadhasson el bennük” a tettvágy, és képesek legyenek egy eddiginél szebb jövő felépítésére. Ehhez azonban bölcsebb felnőttekre is szükség lenne.
Az Ómega pont pedig nem a véget jelenti, hanem az Omega dalszövegeiből komponált “végszót”, melyben az emberi
lét értelmének, érzelmei megélésének összessége csendül fel, abban az örök reményben, hogy “szállj csak szállj tovább!”