Pacsirta a diófán

Mint egykor Tinódi Lantos Sebestyén, magam is arra hangoltam lantomat, hogy elvigyem a hírét annak az emberpróbáló küzdelemnek, amely Hungáriában folyik az ezredfordulón. Várról várra járom én is a végeket, hogy megmutassam, hogy bátorítsam és dicsérjem azokat a vitézeket, akik életüket és vérüket adják e hon megmaradásáért. A névtelen katonákról szólok, akiknek nem jut érdemrend, se tábornoki vállveregetés, akik csak úgy vannak, mint réten a fű, s akikről csak a statisztikák említik meg, hány százalék.
Mit ér az ember, ha szegénynek születik, s már az apjának se volt „becsületes munkahelye”? Az ember viselkedésében miért felelnek a gyökerek, az ősök, s miért a környezet és a neveltetés? Meddig irányíthatja az ember cselekedeteit az indulat, vagy a józan megfontolás? Záporoznak a kérdések, melyekre az ÉLET adja (vagy adná?) a válaszokat. De vajon a felelet valóban válasz vagy csak magyarázat?
Huszonhárom novella, elbeszélés az Emberről, akinek naponta kell megküzdenie az új és még újabb kihívásokkal, aki ma is vágyik a szépre, jóra, a mindennapi újjászületésre, de sokszor csak a kudarc, a mellőztetés jut osztályrészéül. Csoda, hogy közben elvéti lépést, szokatlan helyzetbe kerül, mint a pacsirta a diófán?
Azokhoz szólok, akik még hisznek a szó erejében, a papírra rótt betű igazában, és hajlandók síkra szállni az EMBER-ért, az emberhez méltó életért. Bár lantom húrja nem versenghet a modern technika bivalyerős hangszóróival, abban reménykedem, hogy akad még olyan fül, mely meghallja a hangját.