Örökség II.

“Az érzés, amikor eljön a pillanat, hogy kedvcsinálót kerekíts a regényedhez – várva várt, egyszersmind kéretlen. Mert mi fán is terem a jó fülszöveg? Ütnie-hatnia kell. Ámde hogyan érd el ezt az üssön-hassont? Meséld el dióhéjban a történetet? Ugyan minő redukciós eljárással kivonatold a közel négyszáz oldalt féloldalnyi esszenciává anélkül, hogy elkotyogj valamit? Szólítsd meg a célközönséget? De hát ki is az áhított célközönség? Fókuszálj Pápuára, ahol a cselekmény játszódik napjainkban? Mutass rá, hogy kitalált forgatókönyvedet hiteles helyszínhez szabtad? Nyiss ablakot a pápuák és őseink létformája “kutatómunkád” során felfedezett eredendő hasonlatosságaira? Vagy a pillangókat kapd lencsevégre, e fent és lent közt közlekedő misztikus lényeket, akikkel megismerkedhetni Völgyi Gáspár lepkefarmján? Fesd le a csodálatos Morphotroides Azurea alakját? Ejts szót netán az idegenbe szakadtak hazaútkereséséről? A gyászról és feldolgozásáról? A könnyek erejéről? A magunk hite erejéről? A múlt megőrzésének titkáról? … Mindenekelőtt ildomos lenne meghatároznod regényed műfaji, korosztályos hovatartozását? Meglehet. De kell-e, hogy besoroltassék? Muszáj-e, hogy az olvasása előtt korlátokat, útjelzőket vonj köré, holott írása közben sosem tetted. Mindvégig talán csupán az az egyetlen bizonyosság élt benned célképzetedként, hogy olvasóidban kibontakoztasd a gondolat, a szó szabadsága iránti elköteleződés vágyát. Odaadóan vigyáztál ezért szavaidra. Azsúrhímzéssel szőtted szöveged szövetét: a textúra visszáján balról jobbra haladva, mindig ugyanoda visszaöltögetve, csomót sose kötve, az egyirányú szálak kihúzásával felfedted a keresztirányú szálakat, végül hurkolással csokrokba fogtad valamennyit, így nyerted el a kívánt csipkemintázatot: a regény hőseinek Nagy Metamorfózisát…
S hogy vajon az azsúrozónak sikerült-e évtizedeknyi zárvatermő bábburkából kireppenve imágóvá átalakulnia, döntse el a Kedves Olvasó! Csukja be a szemét, és jöjjön velem!”