Órajáték bronzapával

Lefekvés előtt megírom a naplót. Múlttá teszem a jelent. Éjfél előtt még írnom kell valami irodalmilag értelmezhetőt. Hívom az ihletet. Elrévülök. Ha lehunyom a szemem, esetleg bele alszom az ihletbe. Az emlékek segítenek. Maguktól jönnek, nem puskázom a naplóból. Általában így készül egy-egy vers, egyik a másik után. pislogás kialvatlanul szemhéjam belső felületén fakó színekben végigvonulnak a félálmok bélyegsorozatai Visszatérő motívumok: gyermekkori karácsonyaim, tizenhárom éves korom kulcscsonttörése, s az azt követő műtét; a velünk lakó nagynéném halála; elvesztett apám furcsa, kissé transzcendentális szerepe; agg anyám szívszaggató romlása, amelynek elviselését gyakran csak a kívülállás magaslese teszi lehetővé… Lejegyzem álmaimat és sokszor szóról szóra leírom, amit a tudatalattim diktál; szeretem az idegen nyelveket, s ha elég egzotikusak, megpróbálom magyar szavakkal visszaadni a csengésüket, couleure locale-jukat. És megihlet a kórházi élet, ahol emberekkel és állapotokkal találkozom… Ezekből akár egy-egy vaskos kötetre is futná külön-külön, ha így — homogenizálva — nem lenne egy kissé unalmas. Nos, valahogy így készülnek el bennem a szövegek. Általában önálló verseket írok és nem ciklusokat, köteteket. Életformám éjszakázó. Jellemző, hogy hajnalban fekszem le és délután kelek fel. Tehát körülbelül a bermudai időzónában élek. Elemiben is szerettem, ha délutánosak voltunk, és télen sötétben mehettem haza a gyakran varázslatos meghittségű kolozsvári utcákon. Nagyjából ilyesmikről szól ez a könyv. Cselényi Béla