Nincs véna

Vados Anna első verseskötetében a társas kapcsolatok zajlásait kísérhetjük végig. Az idő mintha köröket írna le: a történeteknek “se eleje, se vége nincsen”; a tér pedig – legyen az lakásbelső vagy egy városi utca – éppen a múltat és az elmúltat jeleníti meg, így rajzolva körbe a hiány alakzatait. Tóth Krisztina pontos szavaival: “magamban úgy hívtam ezt a fajta költészetet, hogy veszteséglíra, minthogyha mindig egy téma körül gyűrűznének a sorok, minthogyha mindig ugyanazt próbálná körbejárni, feldolgozni.” Vados Anna költészete radikális kísérlet egy olyan nyelv megalkotására és működtetésére, amely leírja a kapcsolatok, a patthelyzetek és a függőségek mélyszerkezetét. Mennyire vagyunk megírhatóak? Miképpen lehet magunkat vagy másokat kiolvasni? A Nincs véna sűrű szövésű, egymással is párbeszédben álló verseiben így kerül egymással metaforikus közelségbe a sebezhető, kiszolgáltatott test és a rejtőzésre alkalmas város, a dadogás és a kiabálás, a csönd és a visszhang, a zuhanás és a repülés, “az emlékekből épített palota” és a “felejtés azonnal őrölni kezdő malma”.