Nem tudták, hogy tudják

A vajdasági magyarokról többnyire az a legenda él, legalábbis a szocializmus időszakát tekintve, hogy szabadon és jól éltek Jugoszláviában. Utazhattak, fogyaszthattak a polgárok, az értelmiségiek pedig azt írtak és mondtak, amit akartak.
A kép azonban sokkal árnyaltabb. Így az utóbbi évtizedben tapasztalható exodus valójában már a ’60-as években elindult. A magyar kisebbség lecsúszása sem a délszláv háborúkkal kezdődött el. A modernizáció ugyan nem kerülte el őket sem, de az oktatás, a foglalkoztatottság vagy a politikai érdekképviselet terén hátrányban kerültek, a folyamatok észlelhetőek voltak. És nem csak a mából nézve. A kortársak már ekkor írtak e jelenségekről.
Hogyan is értelmezték saját és közösségük helyzetét egykor a vajdasági magyar írók, újságírók, szociográfusok és szociológusok? Mit gondoltak e kisebbség állapotáról, a nemzeti/kisebbségi kérdésről, az anyanyelvhasználatról, a demográfiai helyzetről, milyen kultúr- és oktatáspolitikát láttak ildomosnak? Tényleg azt hitték, hogy a vajdasági magyarság egy új nemzetté fejlődhet? Milyen mítoszok és “új hagyományok” termelődtek? A kötet e kérdések nyomába ered.

Szerbhorváth György (1972) szociológus, író, újságíró, a budapesti Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének kutatója, a Regio és az Ex Symposion szerkesztője. Írásainak fókuszában többnyire a nyugat-balkáni események, a délszláv háborúk, azon belül is elsősorban a vajdasági magyarok közelmúltbeli története áll, különös tekintettel az értelmiségiek, társadalomkutatók, kultúrpolitikusok és a művészek munkásságára.
E kötete a Vajdasági lakoma (Kalligram, 2005) folytatásának is tekinthető.