Mosakodj, Petike, addig nem nézlek indiánnak

A szándékoltan provokatív hangvételű mű a mozgássérültek és a velük foglalkozók életét egészen új, megrázó és rendkívül elgondolkodtató aspektusból jeleníti meg. A minden póztól, elvárt eufemizmustól, kötelező korrektségtől mentes regény a kortárs magyar irodalom egyik legmegrendítőbb és legőszintébb vallomásának ígérkezik.
Egy cinikus és elsötétedett humorú huszonéves fiú keresi múltjának hiányzó kirakódarabkáit egy bizarr világot képviselő főiskolán, a mozgássérültek kalimpáló, vagy épp lebénult végtagjainak rengetegében. A helyszín Budapest, rétek és padok, egy darufülke, na és persze az Intézet, ahol a nap huszonnégy órájában terézanyáskodnak és szélmalomharcolnak tanárnők és antinők a mozgássérült gyerekek testi és lelki üdvéért. Miért akar belemászni e tabuvilágba Kristóf, miért tesz tönkre maga körül mindent és mindenkit, megalázva és meggyűlölve e világ legártatlanabbjait is? Hogy jön a képbe a tengelye körül forgó nyúl; Petike, akit addig nem néznek indiánnak; a napraforgós vangógkép a tányér tejbegríz felett; vagy mondjuk a bölcsőbe fojtott kisbaba? Nagyon is összefügg minden, mint az idegsejtek szinapszisai, melyeket Kristófnak is újra kell építenie, hogy ő is megtanulhasson először járókerettel, majd két bottal, végül önállóan járni.