Mintha testvérek lettünk volna | Múltidéző beszélgetések az MDF hadnagyaival

A falvak dolgozó népét szeretném szolgálni – mond­tam Tamási Áron szavait kölcsönvéve  be­­mu­tat­ko­­zásként a magyar demokraták első or­szágos elnök­ségébe történt megválasztá­som­kor az alapító kommunisták legfontosabb  emberéről elnevezett Duna-parti  közgazdasági egyetemen. A fehér lepedővel letakart alapító atya bizonyára furcsállotta az ott elhangzottakat. Mert olyan rend­­­szeridegen mondatok hangzottak el akkor abban a díszteremben, amelyek korábban csak több mint három évtizede, huszadik századi forradalmunk/sza­badság­harcunk napjaiban. Mert akkor már túl vol­tunk a Fórumnak a Duna saját medrében tartásáért, az erdélyi falvak élet­ben maradásáért szervezett nagy tüntetésein. Nemzeti talpra állá­sunk lel­kesítő korszakát éltük.   Aztán, hisz úgy volt, megesett, ebből a hazafiúi nekibuzdulásból, a sok-sok ön­zetlen szolgálatból rendszerváltoztatás lett, szabad választások, az idegen csapatok kivonulása. Több évtizednyi idő után eljött ismét a de­mo­krá­cia, a szólásszabadság, az egymás iránti bizalom valóra válá­sá­nak a re­ménye. Akkor még, ebben a lelkesült hangulatban nem tudtuk, hogy az üveggolyókat már einstandolták a spontán privatizáció szerve­zői, a Pász­tor fiúk. Hogy legszebb álmaink a derűs, jókedvű reformkor­ról a mi éle­tünkben nem valósulnak meg. Már kijózanodásunk korában, az első sza­ba­don választott kormány bukása után ültem le a honi tár­sadalmi vál­toz­tatásra, a rendszerváltoztatásra vállalkozó, zömmel vidé­ki, népi szár­ma­zék társaimmal, az MDF hadnagyaival, hogy a tana­kodó be­szél­ge­tésekre alkalmat adó órákban sorra vegyük kudarcainkat, sike­re­inket, hiszen a levonható tanulságokkal nem csak magunknak-ma­­g­unkban kell el­számol­nunk.     Kozma Huba