Miért is éltem? | A kor karmai között

Lemenőben a Nap. Még visszasüt a fénye. Erre a hegyekkel övezett tájra, földre, s az útra, melyen lépéseimet tettem. S megkérdezem magamtól:   Miért is éltem?  Nagy kérdés. Talán a legnagyobb, mellyel szembe találhatja az ember  magát.  Én és Te és minden gondolkodó lény… Hogy volt-e értelme az életének? Erre keresed a választ. Végigtekintve az úton, utadon,  kérdezve, kutatva, sokszor elégedetlenül szorongva,  megpróbálva  mérlegelni is, vagy számon kérni a Kortól is: Hogy miért kellett olyan  legyen, amilyen  volt? Még a botorkálásaidat is figyelő? Hogy  bűnödnek tekintessék, ha munkádat végzed, s azt teszed, amit életed céljául választottál. S hogy büntetendőnek  vegye még  az anyanyelvedet és a nemzeti mivoltodat, az azokhoz való ragaszkodásodat is? Az emlőt, melyen át az életet szívtad magadba? Itt a szülőföldeden, melyhez léted kötött…  Be jó lenne, ha elmondhatnám: nem éltem hiába!  Mert: „Megtettem mindent, amit megtehettem?” De elmondhatom-e? Sokszor úgy érzem, hogy igen. Máskor: hogy nem.  S hogy az én felelőségem-e, vagy inkább sorsom része,  hogy ennyire  volt csak erőm?   Gyötörnek a kérdések, s az azokra adható válaszok   kételyei. Ezért a magam keresése még mindig, a vég közelében is, s ezért  teszem le ezt a visszatekintő és elmélkedő, koromat megidéző, a rám meredő  kérdőjelekkel küszködő  munkámat is nyugtalanul.                                                                                                                      Gazda József