Messze van a nyíregyházi kaszárnya

1995-ben, „A Mikó-rejtély” című könyvem kiadásakor, többen tanácsolták, hogy írjam meg életem történetét. Eleinte húzódoztam ettől, de később magam is rájöttem arra, hogy sorsom leírásában nemcsak egy egyéni élet felidézéséről van szó, hanem az adott korszak történelmileg is nagyon fontos eseményeinek élethű megjelenítéséről. Életem fontosabb eseményei időben egybeesnek az első és második világháború elvesztésének tragikus következményeivel. Már a kibontakozó háborús események kezdetén sem lehetett a jövőt illetően sok jót remélni. 1915. szeptember 6-án, az első világháború idején, a vadregényes Ojtozi-szorosban láttam meg először a napvilágot. Ott éltek a szüleim. Apám, mint a szorost védő katonai egység parancsnoka, itt teljesített szolgálatot. Mellette volt édesanyám, fiatal házasok voltak. Én voltam az első gyermek a családban, és így nagy becsben tartottak. Sajnos nem sokáig élveztem a bensőséges, családias nyugalmat. Még az első életévemet sem töltöttem be, amikor a románok orvul Erdélyre támadtak. Apám vezényletével a katonai védelem felvette a harcot a betolakodókkal szemben. A létszámban sokszoros fölényben lévő, támadó ellenséget nem sikerült feltartóztatni. Apám, súlyosan megsebesülve, fogságba esett. Anyámnak, velem együtt, csak az utolsó pillanatokban sikerült kimenekülni az ellenség gyűrűjéből, mely hátulról igyekezett bekeríteni a védőket. Így kezdődött az életem. A körülöttem zajló események értelmét még nem fogtam fel, csak megéreztem a környezetem izgalmát, és az ezzel járó körülményeket. Az első emlékeim ebből az időből maradtak meg. Még ma is látom az úton velünk szembe menetelő bajuszos katonákat, akik hosszú sorokban haladtak az újonnan kialakult frontvonalak felé. Minden erővel igyekeztek feltartóztatni a románokat.Ezzel az édesapám egyelőre eltűnt az életemből. Nagyszüleim pótolták hiányát, akik számunkra menedéket adtak. Ők tanítottak meg az első lépésekre. Rajtuk keresztül ismertem meg az életet, a minket körülvevő természetet: az erdőt, mezőt, az anyaföldet borító növényzetet, a tavasz ébredését, az ősz halálát. A kis falunk, a Szárhegy, a Gyergyói-havasok lábánál terült el. Közvetlenül a házunk mögött emelkedő dombon állt a falu temploma. Mint egy őrzőangyal vigyázott a falura. A vasárnapi misék után, amikor a nagyok meg-megálltak egy kis beszélgetésre, én gyönyörködtem az alattunk elterülő, zöldellő lapályon, a túlsó oldalon látható, erdőktől sötétlő Bucsinon, a sokáig fehérlő havasokon. Néha elmentünk a szintén közelben levő, ferences barátok kolostorához tartozó templomba, vagy a Lázár-kastély romjaihoz.Itt tanultam meg a zamatos székely beszédet, amit csak évek múlva, a gimnáziumban felejtettem el. A falu és a környéke még ma is él az emlékezetemben. Sajnos, ennek a békés, boldog életnek is véget vetett a sors. A románok megkapták Erdélyt, és nekünk el kellett hagyni a szülőföldet, az édesapám múltja miatt. Innen kezdődik ez a könyv, erről írtam az első fejezetben. A könyv megírására nem az egyéni ambícióim ösztönöztek. Életem hosszú és küzdelmes évei alatt rájöttem arra, hogy az emberi élet folytonos tanulás, a tapasztalatok gyűjtése. Viszont a kiérlelt élettapasztalatok nyomtalanul elvesznek, ha nem adjuk át azoknak, akik okulhatnak belőle. Azoknak a történelmi tényeknek az okait, hogy jelen évszázadunk viharai ilyen tragikusan tépázták meg országunkat, nagy részben a helytelen, tévedéseket tévedésekre halmozó vezetésben lehet megtalálni. Ez az, amit a múlt eseményein okulva a jövőben el kell kerülni. Egy teljes negyed évszázad történetét írom le ebben a könyvben, – az 1920 és 1945 közötti időket. A Trianon utáni kábultságot, a túlélésért folytatott kemény küzdelmet, és az ország újjáépítését. Ezen keresztül megismerhetjük a honvédségünk két világháború közötti életét, a kiképzését, fegyverzetét, az oktatási módszereit. Csak ezeken a tényezőkön keresztül tudjuk megérteni és méltányolni a magyar haderő világháborús szereplését, vagyis azt a hősies küzdelmet, amit országunk megmentése érdekében vittek véghez. Ha már elveszítettük ezt a nagy háborút is, legalább tanuljunk belőle. Mohács elég gyakran előfordult nemzetünk történelmében. Most már ne legyen több belőle. A magyarságban rendkívüli értékek rejlenek. Lám 1945 után jött 1956, és népünk megint csodákat művelt, olyat, amilyet eddig még sehol máshol nem tud felmutatni a jelenkor történelme. Bízzunk magunkban és a nemzet jövőjében. Tisztelettel ajánlom ezt a könyvet vitéz Nagybányai Horthy Miklós Kormányzó, a „Legfelsőbb Hadúr” emlékére, továbbá Vécsey Béla alezredes, a szombathelyi 35. gyalogezred parancsnokának és Mikó Zoltán vezérkari századosnak, az ellenállás katonai vezetőjének emlékére. Kérem, fogadják szeretettel.Bondor Vilmos nyug. dandártábornokKalifornia, 2012 július havában