Mellékutakon

1974-et írunk, egy kamasz fiú járja az országot az apjával. Egyetlen vagyonuk a Cápa Citroën, életük csupa menekülés, valami miatt folyton költözniük kell, mindig ugyanoda: üdülőtelepek lehangoló, barátságtalan apartmanjaiba, holtszezonban, így aztán Felipe, a főszereplő kamasz legtöbb idejét a kihalt tengerparton tölti, ahol rajta kívül jóformán senki sincsen. Azonban hamarosan búcsút kell mondaniuk a tengerpartnak, az ország belsejébe költöznek, és gyökeresen megváltozik életük. Ahogy Felipe mondja: “azelőtt, telente, a tengerparton, a kihalt üdülőtelepeken nem tudtuk, hová megyünk, de azt legalább tudtuk, hogy merre.” Hol megindítóan szép, hol kissé kesernyés tónusú ez a regény, visszafogottan lírai, és persze a humor sem hiányozhat belőle. Pontos kép a Franco-rendszer bukását közvetlenül megelőző időszak spanyol társadalmáról, egy kamasz fiú szemével nézve. “Vonzó elegye a pikareszk krónikának, donquijotés kalandnak, fejlődésregénynek, road movie-s élménynek” (Ignacio Echevarría, El País).