Melankólia

A melankolikus ember általában szomorú, és temetőkben sétál, de társaságban nagyon kedves és elbűvölő tud lenni – olvashatjuk egy 1570-es értekezésben. Ha elfogadjuk a szerző szíves meghívását, aki többször is megszólít minket, az út végén pedig arra biztat, hogy menjünk át a parkból a Visztula túlsó partjára, nézzünk be hozzá, és mondjunk együtt pohárköszöntőt, sok érdekes kitérőt tehetünk a melankólia nem bús­komor, hanem nagyon is változatos tájain. Megtudjuk, hogyan fogták fel a görögök, mit örököltünk tőlük, hogyan értelmezték át a középkorban, a reneszánsz idején, a XIX. századi Párizsban, majd 1989 után. Kiderül, miért jó búsongani valami olyasmi elvesztése miatt, ami sosem volt a miénk (hogy legalább elveszett tárgyként kisajátíthassuk), miért agyalnak ki a létezés káoszán merengő melankolikusok túlszabályozott utópiákat, és miért munkál ezekben a halálösztön, amelyet le akartak győzni. Szóhoz jutnak az orvostudomány, a pszichológia, a filozófia és a művészet­történet képviselői, néha meg úgy érezzük, tisztán szépirodalmi művet olvasunk (lásd a frankfurti repülőtér McDonald’sáról szóló “jelentéktelen szonettet”), valójában azonban mindvégig megmaradunk az esszé tágas és barátságos világában.