Mégis

Telkes Margit új könyve egyszerre szól az álomról és a valóságról. Földbe döngöl és felemel. Újra és újra.
Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész

“Vid a kisfiú nem sejtette, hogy ő ekkora gond. Nem haragudott már senkire, de nem is várta a vasárnapi látogatást, nem érdekelte már igazán se az anyja, se Kata mama, se annak új férje. Sakkozni tanult Kelitől, Kisjani a haverja volt, Sári néni és a diri bácsi adott enni, kapott ruhát, ágyat, a suliban jól ment minden, nem bántotta senki, ennyi elég volt.”
A látszólagos boldogtalanság mögött felsejlő boldogság. Van-e ilyen, és ha igen, hol Magyarországon? Telkes Margit regénye a nevelőintézetek lelketlen-lelkes világába kalauzolja el olvasóit, vagyis egyszerre olvasható szociográfiai leletként is meg regényként is. Mik a lehetőségei a történetbeli hősöknek, van-e kiút vagy kitörés a többnyire zsákutcába kalauzoló sikertelenségeknek? Hol vannak a kapaszkodók, a segítők e lélektelen-kopár mindennapokban, ahol a felsértett vagy elárult gyereklélek támogatásra lel(het)? S bár fikció a történet, mindvégig érezzük, tudjuk, hogy a rögvalóság elemei, a megjelenített tér és háttér több mint valós. És szomorú és kilátástalan és rögnehéz. Ez is Magyarország, az érem másik oldala, a rendszerváltás adóssága, a társadalmi felzárkózás hiánya. Ahogy Vid és Enikő lehetőségeinek lehetetlensége. Amikor a lecsúszott szülő a játszótér kerítésének másik oldalán lesi a tőle elvett gyerek látszólagos önfeledtségét. De ha már megtalálta, pénzért lemond róla. Újra.