Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről

  „Ökörbőgés”, „szamárordítás”, „durva parasztbeszéd”, „barbár idióma”, „az ördög kárhozott nyelve”, „botrányos korcsitúra”, „képtelen keveréknyelv”, „csiripelő madárnyelv”, „nevetséges halandzsa”, „nemlétező tálmes-bálmes”, „felháborító értelmetlenség”, „hányingert keltő zagyvaság”, „takargatnivaló szégyenfolt” – ezek azok a minősítések, amelyekkel a helyi egyházi és világi értelmiség, egyszóval a mindenkori Hatalom a moldvai csángók magyar nyelvéről két-három évszázada beszél, és amelyek jegyében ezt a nyelvet a nyilvános térből kiszorította.       Ez a nyelv egyszerre romlott és nagyszerű. Miközben triviális módon románba vált át, és kihívóan fittyet hány a legelemibb nyelvi törvényekre, a magyar múlt mélyvizeiből bőkezűen dobálja felszínre a legköltőibb szavakat és szerkezeteket. Értelmiségiek sohasem nyesegették, sohasem fejlesztették, ami történt vele, az a történelem öntudatlan erőinek játéka csupán. Sohasem volt, és már sohasem lesz normatív változata. Mai, végső állapotában maga a megtestesült skizofrénia: egyszerre érthetetlen és fenséges madárnyelv.