Lapádi emlékek

Erdélyben, a Maros bal partján, a Kis – Küküllő tájegységen helyezkedik el Magyarlapád. Magyarlapádon és környékén a XX. század fordulóján, a falvak lakosságának 80-90% őstermelésből, vagyis földművelésből élt. „Erdély lakosságának több mint háromnegyed része, a falusi nép földműves. E foglalkozás sajátos életformával jár. Az egész éven át és egész életen át teljes fizikai és szellemi erőösszpontosítást követelő földművelés alapvetően meghatározza a falu lakóinak, népének egész anyagi, társadalmi és szellemi életét. Az évszázadok hosszú során át fokozatosan, és jórészt belső fejlődéssel itt is a gazdálkodás fő ágává lett földművelést hagyományos tapasztalati ismeretek és regulák szabályozzák. Különösen áll ez az elzártabb hegy- és dombvidéki medencék földművelésére.” Kós Károly 1999. 13. o. Ezekben a völgyi falvakban a földművelés a népi tapasztalatok fokozatos gazdagodása révén fejlődött. A lakosság döntő többségének fő megélhetési forrása volt, más munkalehetőség nem is igen akadt. A földművelésből élők számára a természet rendje fontos szabályozó erő, az időjárás és annak változásaira utaló jelek figyelése az emberek fontos ténykedései közé tartozik. Úgy tartották, hogy Szent György napja után már ki lehet feküdni a határban. Ültetni, veteményezni csak Orbán napja után kezdtek,
az utolsó fagyosszent után. Az őszi búza vetésére Szent Márton napját különösen jónak tartották. A régi gazdák szerint a vetést akkor kell kezdeni, amikor a makk és a kőrisfa levele hullani kezd. Kukoricát Szent György nap előtti és utáni két hétben vetnek. Jó termésre számítanak, ha Szent János napkor, június 26-án tengelyig ér a kukorica.