Kivezetés a szépirodalomból

Egyre több üzenet érkezik mostanában a túlvilágról: olyan, a szocialista kultúrpolitikában jelentős szerepet betöltő személyek (Király István, Ortutay Gyula, Molnár Gál Péter) naplóit olvashatjuk el, akiknek a dilemmái, problémafelvetései a ma embere számára sincsenek minden tanulság nélkül.
A hierarchiában az említetteknél ugyan lejjebb helyezkedett el Szerdahelyi István irodalomtörténész, esztéta, de azért az 1980-as években vitathatatlanul a magyar szellemi élet egyik irányítójának számított, mint afféle főcenzor.
A 2017-ben rákban elhunyt Szerdahelyinek meg kellett érnie, hogy élete két értelme – mert kettő is volt neki! – semmivé vált, szertefoszlott: megbukott a szocializmus, és az intézményesült irodalmi életből is kiszorult az az értékrend, amelyet ô élete végéig vallott.
Ez a rendkívül ellentmondásos, megosztó személyiség kordokumentum-értékű életútinterjújában a maga szertelen, provokatív módján, a humor fegyverét is rendre bevetve arra kér minket, hogy tűnődjünk el két roppant érdekes kérdésen:
1. Milyen vívmányai voltak – már ha voltak – a szocialista kultúrpolitikának?
2. Mi a posztmodern öröksége?
A kötet sava-borsa Szerdahelyi csípős iróniája. “A szocialista rendszer oly unalmas volt, mint egy nyakig gombolkozott nagymamákat mutogató peep-show, az meg, ami követte, izgalmasabb még a tévébeli mosóporreklámoknál is, ami nem kis szó.”