Kissrác voltam én

Mintha csak tegnap történt volna minden…
Képzeletben gyakran visszarepülünk az időben, hogy felidézzük ifjúságunk legszebb élményeit. Mert sokunknak az életünk legcsodálatosabb emléke, hogy ott lehettünk a nyolcvanas évek Népstadionjában, hogy élőben szurkoljunk végig egy-egy kettős rangadót.
Emlékeztek rá? Amikor a bekapcsolt reflektorok fényében megláttuk a stadion monumentális sziluettjét mindig valami megmagyarázhatatlan, fantasztikus érzés járta át a testünket. Egy olyan érzés, amelyet valószínűleg csak az érthet meg igazán, aki az anyatejjel szívta magába a futball szeretetét, és akinél nem volt boldogabb ember a világon, ha nyertek a kedvencei.
És igen, olykor előfordult néhány szívet tépő, fájdalmas kudarc is, amelytől a mai napig kiráz bennünket a hideg, ha lidérces rémálomként bevillan az emlékezetünkbe. Mert ilyenkor azt hittük, hogy menten vége van a világnak. De aztán másnap már alig vártuk a következő meccset, mert a futball már csak ilyen. Egyszer a fellegekbe emel, másszor meggyötri a lelket, de mégsem tudunk élni nélküle.
Azt hiszem, hogy ezt hívják szenvedélynek. Méghozzá soha el nem múló szenvedélynek.
Erről szól a “Kissrác voltam én…”