Kelet és Nyugat határán

KELET NÉPE. Az utóbbi időben, különösen a két legutóbbi esztendőben, figyelemreméltó jelenségnek vagyunk tanúi a magyar szellemi élet minden területén. Érdeklődésünk mohón fordul az örök, a változhatatlan magyarság jellegzetes vonásai felé. A történelem iránt megnyilvánuló mohó érdeklődés, meg az örök magyarság jellegének kíváncsi vizsgálata szorosan összekapcsolódik. Mintha a történet mély tengerébe nemcsak azért pillantanánk, hogy a mélybesüllyedt atlantiszi világ épületeit lássuk, felkonduló harangszavát halljuk, hanem azért is, hogy visszatükröződő arcunkat figyeljük, magunkat megismerjük. Ez azonban nemcsak magyar jelenség, bár okai a magyarság külső-belső helyzetéből, a fajtának egy nagy erőfeszítésre való ösztönös felkészüléséből erednek. A Szovjetunió népei – tatárok, kirgizek, mongolok, mordvinok, marik, sőt a maroknyi osztyákok, vogulok – körében is egyre mélyebbre hatol a történelmi múlt, a faji tulajdonságok vizsgálata. Mérhetetlen összegeket, munkát fordítanak ásatásokra, tudósok serege kutatja a fajták jellegzetes kultúrkincseit, irodalomban, zenében, színpadon, építészetben, képzőművészetben egyre nagyobb területet hódít a fajták jellegét felmutató művészet. S ha így van a marxi szemlélet szerint koordinált Szovjetunóban, mennyivel inkább így kell lennie Finnországban, a balti államokban, – melyek fejlett faji kultúrájukat készen vitték be a Tanácsköztársaságba, – mennyire így kellett lennie a tragikus sorsú Lengyelországban. A kicsiny Szlovákia görcsös erőfeszítéssel kaparja össze népi kultúráját, hogy öntudatot ébresszen magában Horvátország most kezdi kutatni történelme sekély rétegeit. S így tovább. Nagy, kontinentális egységek körvonalai rajzolódnak, de e körvonalakon belül fehéren; izzó feszültséggel gyúlnak ki a fajták öntudatraébredésének ragyogó tüzei.