Kaszt

Jassó Judit sajátos világának hősei fokozatosan vesztik el hamvasságukat, és egyre több lesz bennük a műanyag, egymás gyerekét nevelik a legóvárosokban, amelyek mellett nem jut hely a halottaiknak. A Kaszt szereplői számára a kívánatost nem a siker, csupán a normalitás testesíti meg. A minden kommunikációban meghorzsolódó odúlakók átvergődnek, végigkallódnak az életen, és amíg elég tiszták ahhoz, hogy bemocskolódjanak, viaskodnak nemcsak hozzájuk méltatlan környezetükkel, hanem elsősorban saját magukkal. Mondják, hogy vagy elmenekülünk, vagy megvéd valaki, vagy meghalunk. Riasztó, de nem idegen tapasztalatok, szép és letisztult mondatokban. Bergman, papíron.
“Az öngyilkosság olyan, hogy te fordítod a falhoz saját magad. Valahol szép. A hátad mögé kerülsz, ahol már nem kell farkasszemet nézni az elmúlt évekkel, kudarccal, fájdalommal, és többé a sikerek sem számítanak. Csak szorítod a kezed a tarkódra, és hagyod, hogy a fejed a falba verődjön, amíg vége nem lesz.” (Szil Ágnes)