Karan-tan

Már azt hittem, hogy semmi új dologgal nem tudok jelent kezni ebben a pandémiás világban, és le kell mondanom értékes társaságotokról, holott ez, számomra igen sokat jelent. Mert ugyan mit is tudnánk egymásnak nyújtani most, amikor az egész világ a feje tetején áll?! Kinek van türelme olvasni, és ugyan mit?! Hát ez az! Ezt a kérdést rakja ki valaki lapiba! – miként a székely ember mondja. Mit tudunk egymásnak adni azért, hogy segítsük egymást, hogy mi is a fejünk tetejére ne álljunk?! Mert, bizony – köztünk legyen szólva – más egyébre igazán nincs szükségünk. Ezen sokat tűnődve, aztán mégis eszembe jutott, hogy bizony a kutyaharapást is a szőrével szokták gyógyítani, s talán, ez jelen esetben is beválhat, működhet. Az alábbi néhány novellában tehát, éppen azt szeretném magunk elé tárni, amitől szenvedünk – a járványt, és az emiatti elszigeteltséget, kilátás talanságot. Hogy amiként a félelmen is csak úgy tudunk úrrá lenni, ha azt megnevezzük, szembe nézünk vele – legalábbis az agykurkászok szerint – úgy, akkor, az ettől való szenvedéstől is akként szabaduljunk, hogy elmondjuk, kimondjuk, mi az, amit ez az áldatlan állapot belőlünk a felszínre hozott. A rosszat is, a jót is. Az utóbbiból, kétségkívül kevesebb van, de azért, az is fontos, sőt, talán a legfontosabb. Ez távolról sem jelenti azt, hogy most azt mondhatnám – jaj de jó, hogy ez, ami van, úgy van, mint ahogy. A fenét! Hát nem vagyok éppen agyalágyult! Mindenki úgy szenved ettől, mint a kutya, úgyhogy bizony boldogan eltekintenénk és lemondanánk arról a kevéske jóról, amit ez a helyzet magába foglal. De, mint mondtam, nézzünk szembe a dolgokkal! Egyelőre ennyit tehetünk. Novelláim témája tehát ez: a koronavírus miatt elrendelt karantén, s az ezzel járó nyomorúságok. S hogy mit tanultunk, tanulunk ezekből naponként. Ezért lett belőle „tan”. Azt, hogy mindannyiunk számára bőven termett benne tan, azaz tanítás, az nem kétséges. Csak mindenkinek meg kell keresnie, fel kell ismernie azt. A témáim nagy része teljesen hiteles, igaz törté netekre alapul, tehát ez csak annyiban irodalom, amennyiben ezt, valamilyen formában megírtam. Ezért számítok az olvasók érdeklődésére. Mert tulajdonképpen ez egyben dokumentum is az utókor számára, ha egyáltalán lesz utókor. De már hogyne lenne! Hisz még a nóta is azt mondja, hogy sohasem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna! Tehát utókor is lesz, még ha utólag is lesz benne kór is, bőven. Emberközeli történeteimet adom tehát most a kezetekbe. Olvassátok, sóhajtozzatok, de szórakozzatok is, és közben gondolkozzatok is rajtuk. Ez a célom velük, semmi más. A legnagyobb tisztelettel és szeretettel ajánlom magamat ezennel is.