IV. Béla király, az országépítő emlékezete és a mongol invázió főbb szereplői

Béla király volt az egyetlen, aki tisztában volt az ország ellenálló-képességének mértékével és a tatárok növekvő inváziós veszélyével.
A magyar urak nem féltek, inkább örültek a király aggodalmának: “nem bánták, ha végre őt is éri baj”. Azt hitték, hogy a tatárokkal is olyan könnyen elbánnak, mint a kunokkal.
Batu kán seregei a Vereckei szoroson át, Kádán hadtestei Erdély hegyein át hatoltak be hazánkba.
1241. április 11. éjjel egy, a tatároktól megszökött orosz fogoly figyelmeztette a magyarokat, hogy az éjjel támadás lesz a Sajó hídfőjénél. Kálmán herceg és Ugrin érsek odasiettek őrködni. Az első támadást visszaverték a magyarok, de önhittségükben azt hitték, hogy most már vége a harcnak, visszatértek a szekértáborba. Az igazi támadás ezután következett: a szekértábort körülvették a tatárok és a magyarok ebből a gyűrűből nem tudtak kitörni.
A király menekülőre fogta, minthogy főuraira nem számíthatott, saját dandára fogta közre, akikből az ország későbbi történelmében jelentős szerepet játszó köznemesek, majd később főnemesek váltak: Béla nagy kerülővel jutott Nyitrára, majd Pozsonyba, ahol találkozott az osztrák herceggel, aki továbbjutása zálogaként megzsarolta a királyt.
Végül a királyi család először Spalatóba/Split, majd egy kis szigeten fekvő városba, Trauba/Trogir menekült. Ekkor már erősen a nyomukba voltak a tatárok.
Ekkortájt az osztrák évkönyvírók a következőt jegyezték le: “Magyarország harmadfélszáz évi fennállás után elpusztult”.