Isten igájában

Harghitay József papnövendék már a regény első lapjain megrázó vallomást
tesz, miszerint nem a várható anyagi előnyökért akar pap lenni, “hanem
értük, a mezítlábasokért, rongyosokért, a föld barmaiért, akik
reménységükben minden karácsonykor szájuk leheletével melengetik Jézuska
lábait, és elalszanak a templomban, mert végre egy kis pihenéshez
jutottak.” Azon túl, hogy a kedves Olvasóban mindjárt felmerül, hogy aki
ilyen gyönyörű sorokat tud papírra vetni, miért akar pap lenni, további
igen nagy kérdés, hogy vajon a korabeli egyháznak ilyen papokra van-e
szüksége? Az is súlyos kétségek forrása, hogy milyen jövő várhat egy ilyen
daliás termetű, életerőtől duzzadó, ámde a cölibátus korlátai közé
szorított fiatalemberre a felszentelés után? Képes lesz-e saját elvei és
hitvallása szerint élni, vagy sokra hivatott, de utat tévesztett, amolyan
erdélyi “Amaro atyaként” bukik el a rá leselkedő kísértések hínárjaiban,
aki mögött a hívek sokatmondóan és álszent sajnálkozással néznek össze?
Nyirő József önéletrajzi ihletésű regénye igen érdekfeszítő olvasmány, és
az izgalmakról nemcsak a saját lelkiismeretével vívott “belső háborúja”,
hanem a történelmi Magyarországot térdre kényszerítő első világégés
eseményei is gondoskodnak. Azt mindenesetre elárulhatjuk, hogy e küzdelem
eredményeként a magyar irodalom gazdagabb lett egy kiváló íróval és egy
nagyszerű regénnyel.