Hullóídő | Székely identitásépítés a 19-20. században

A rendszerváltással indult korszak nagy ígéreteivel (határok spiritualizálódása, a liberális demokrácia győzelme, az európai identitás újjáalakulása) szemben napjainkban azt látjuk, hogy helyi, regionális identitások erősödnek fel, vagy olyan identitásépítések indulnak meg, amelyek néhány évtizede még elképzelhetetlenek voltak. Bár a székely identitás nem ilyen új keletű – a múltba, jóval a modern nemzetépítés kora elé nyúló, valós történeti gyökerei vannak -, napjainkban azt látjuk, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalmon belüli, egy magyar dominanciájú régió létrehozását célzó politikai törekvéssel kialakulóban van egy olyan kulturális piac – nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is -, ahol a székelyföldi azonosságtudat egyes külső jelei nagyon hangsúlyosan megjelennek. Ezek az identitásjelző szimbólumok nemcsak a Székelyföldön bírnak mozgósító erővel, hanem a romániai magyarság körében és az egész magyar etnokulturális közösségben. Nyilvánvalóan különböző jelentése van a székelynek tekintett rovásírás elterjedésének, a székely himnusz és a székely zászló nemzeti folklorizációjának, a Székely Könyvtár száz kötetének, a Székelyföld története több mint kétezer oldalának, a Budapesti Székely Bálnak vagy az (igazi/ valódi) Csíki Sör körüli hercehurcának. Egyvalamire azonban mindannyian példák: a “székelység” tematizálása iránt társadalmi érdeklődés van, képes a közösség megszólítására, és már nemcsak a regionális kötődések egyike, hanem a magyar kisebbségi és a magyar nemzeti kollektív tudat lényeges részének tekintik.