Holtak könyve

Mindenki másképp búcsúzik az élettől. Klasszikus drámákban hosszú monológok, klasszikus operákban hosszú áriák jelzik a hős utolsó vívódásait. A mai ember hősiessége egyszerűen az, hogy tudomásul veszi a véget. Van, aki a kora miatt tudja, hogy egyszer majd elhajózik, és van, aki egy végzetes betegség fenyegető árnyékában készülődik az utolsó kicsengetésre.
Nánó Csaba az utóbbiak közé tartozik. Tegnap című „betegnaplójában” beszámolt nyelvgyökérrákja történetéről. Első szakaszban a kezelés eredményesnek bizonyult, ám később sajnos kiújultak a tünetek, és 2024. június 28-án elhunyt a barátunk.
A halál árnyékában írta tehát ezt a könyvet. Író ember volt: a történetben, a szóban, a betűben látta élete értelmét. 1962-es és kolozsvári lévén ahhoz a nemzedékhez tartozott, melynek számára a könyv valóban a mindent jelentette. Úgy nevelkedtünk, hogy a kultúra identitásunk megőrzésének legfőbb záloga, és ez még belém is belém ivódott, holott tíz évvel később születtem. Nem számít, csak az, hogy ugyanabban a reménytelen diktatúrában.
A könyv és a színház: ez volt két legnagyobb kulturális szerelme. Ebből a kötetből kiderül az is, hogy nemcsak rajongóként, barátként is tisztelte és szerette a színészeket, hiszen Kakuts Ágnes, Czikéli László vagy Pásztor János a szülei vagy éppen az ő társaságához tartozott. A színészek akkoriban nem is fél-: igazi, „egész” istenek voltak, bizonyság rá a Vitályos Ildikóról szóló írás is.
Akárcsak az írók és az újságírók: olvassák csak el a Csép Sándorról vagy a „sportos” László Ferencről szóló búcsúztatót. Magasabban nem rezeghetne a hang.
Természetesen olyan hírességek is akadnak, akiket véletlenül ismert meg, mint Kesjár Csaba, a tragikusan fiatalon elment autóversenyző, vagy olyanok, akiket nem is ismert, csak hallgatott vagy olvasott: meglepetten konstatáltam, mennyit tud például a holdraszállásról.
Csaba azonban demokratikus, elvégre a halál is az. Nem csupán a neves emberek haláláról számol be szomorúan, hanem olyanokról is, akiket egyszerűen azért ismert, mert osztálytársuk vagy barátjuk volt. Annyi fiatal ember meghalt, és mindegyik abban hordozta kiválóságát, amit Kosztolányi foglalt össze: „csak szív, a mi szívünkhöz közel álló”.
Tudtuk, hogy kiújult a betegsége: beszélgetéseivel, gesztusaival tőlünk is búcsúzott. De fontosnak érezte, hogy azoktól is elbúcsúzzon, akik esetleg tőle nem tudtak búcsút venni. Valahogy ez is egy nemzedéki örökség volt: az igaz, amit leírunk, hogy a közösség többi tagja is tudja, ki az, aki kilépett oda, ahol már a tenger sem hullámzik.
Ezzel a kötettel Csabától búcsúzunk. Harminc éve ismertem meg Balázs Lacinál, egy másik nagy kolozsvárinál. Aztán sokat beszélgettünk, olykor vitatkoztunk is, de mindig szeretettel. Találkoztunk Marosvásárhelyen is, amikor oda vitte a sorsa.
A Prospero sorozatba két kötetet is írt, az egyiket Albert Júliáról, a másikat Simon Gáborról, a Kolozsvári Állami Magyar Opera korábbi igazgatójáról. Szolgálatként fogta fel talán az egész életet. És mint ebből a könyvből kiderül, talán a halált is.
Köszönettel tartozunk Papp Geraldine-Rékának, hogy ilyen önzetlenül gondozza a hagyatékot. Ezekből az írásokból Csaba arca is kiegészül – kár, hogy örökre.

Demény Péter