Harmadik félidő

Azoknak, akik kevésbé járatosak a futball világában, érdemes egy rövid kitérőt tenni a cím
kapcsán. A harmadik félidőt az alapító atyák sosem foglalták bele a foci szabálykönyvébe,
hiszen ezért a játékrészért -a küzdő felek már fegyvertelenül, fehér asztal mellett
poharazgatva értékelik a csata részleteit- születhetett meg talán minden játék.
A feszültség, a felfűtöttség elvezetése békés, baráti körben amúgy is az egyik fő alkotórésze
a szerző harmadik kötetének. Az emlékezet, az emlékezés, a felidézés interdiszciplináris
szerepe a közösségek -legyen az egy család, vagy akár egy nyelvi közösség is –
fennmaradásában nélkülözhetetlen.
Ebben a bonyolult struktúrában minden apró alkatrész – kép, hang, szöveg s.í.t,, s.í.t. –
alapvető nyomatékkal bír, és minden tiszteletünk azoké az alkotó embereké, akik tudatában
vannak felelősségüknek, és pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve vesznek részt a
megőrzésben és a gyarapításban.
Polgár Károlynak ez a harmadik novelláskötete. Karcsi kis kötet, ízlelgettem a szójátékot,
igyekezvén felnőni a szerző okkal-joggal alkalmazott, gazdag stiláris eszközkészletének
egyik meghatározó eleméhez, de a valóság persze megint ránk cáfolt. Az előzőekhez
hasonlóan a Harmadik félidő sem
szilfid. Alakjai, atmoszférája, szituációi korrajzi mélységűek, műfaji koloritja nagy
távolságokat
ível át.
A rendszerváltó generáció, mert hiszen valójában erről van szó, pokoli nagy utat járt be.
Alkotói szempontból ritka az ilyen szerencse. Ám gyerekként, kamaszként sorsfordító
események részesének lenni, noch dazu! alakítani azokat viszont rettenetes felelősség.
A kötet elbeszélője az 1960-as évek környékén született generáció szemszögéből idézi fel
azokat az időket, amikor a keleti blokk országai kezdték kiküzdeni magukat a szovjetizáció
egyre émelyítőbb gardírozása alól. Felejthetetlen budapesti helyszínek, kitörölhetetlen és az
életünket egyszer s mindenkorra meghatározó helyzetek, de legfőképpen a barátok, egy
sorsközösség, egy közös, a szabadság nyelvét beszélő generáció emlékezete a Harmadik
félidő.
Mivel is lehetne zárni jobban ezt a kedvcsinálót, ha nem egy olyan mondattal, amely
megidézi a kötet hangulatát: Egy Hey, Joe-ra felmentem volna Hendrixhez a színpadra, ha
felhív, de még nem éltem. Utána meg ő.