Hagabula

Hernan Cortést gyerekkora óta csillapíthatatlan kíváncsiság hajtja, hogy megkeresse, mi van a világ nyugati peremén – vajon tényleg ott van a Fekete Hegy, kentaurok és óriások földje, akik az Ifjúság Forrását őrzik? Embereket és pénzt gyűjt hát az expedícióhoz, útjuk során pedig egyik csodás fordulat a másikat éri: madáremberekkel, ciklon-madarakkal, hegyek közötti tengerrel, sivatagi homokszörnyekkel találkoznak, mígnem elérik a Hegyek Urai, az aztékok városát. Eközben a történeten belül elbeszélt történetek egy rejtélyes nőalak, a Salamancai Boszorkány köré szövődnek – az alakját és nevét egyaránt gyakran változtató nő az utolsó Anyaboszokányok egyike, s már csak az a kérdés, a nyomában járó férfiak űzik-e őt, vagy ő üldözi őket az álmaikban…

A 16. századi mágikus gondolkodást megidéző szöveg elrugaszkodik a spanyol konkvisztádorok valódi történetétől, és egy alternatív befejezéssel zárul, amely a boszorkánykönyvekben szereplő hagabula fogalmához kapcsolódik: “A hagabula háború. Ezt suttogják egyre a füvek, ezt zúgják a szelek és a falevelek, e szót éneklik az erdők és visszhangozzák a felhők. A rabszolga felkél ura ellen, az éhes a jóllakott ellen, az éber az alvó ellen, a megcsömörlött az elégedett ellen, az asszony a férfi ellen, a gyenge az erős ellen, a kicsi a nagy ellen.”

Ebben a pillanatban a sziget hirtelen a levegőbe emelkedett, először heves záport árasztva a fedélzetre, aztán az egész hajót magával ragadva, messze fel a háborgó égbe. Amint e váratlan repülés véget ért, ismét a hullámok közt találtuk magunkat. Nem tudom, hogy voltunk képesek még mindig a felszínen maradni, de valami csoda folytán életben voltunk. Legalábbis a legtöbbünk. Életben maradtunk, hogy láthassuk azt, amit sokáig nem tudtunk elhinni. Szó sem volt szigetről. Egy tengeri szörny gigászi teste volt az. Visszamerült a mélybe, áthaladt a hajó feneke alatt, aztán kilőtt előre az ismeretlenbe.