Ha elfogy a fény

Valamikor a 20. század nyolcvanas éveiben, a Pokol völgye torkolatához közeli Csarnóházán a Büfé fényreklámjának (melyben áram akkoriban már nem keringett) négy betűjéből az első valamiért leesett. Soha nem került vissza a helyére, így a kocsma neve Üfé lett. A Pokol völgyében és vízgyűjtő területén bányászat és fakitermelés folyt, részben a katonaság, részben messzi tájakról odaszerződött emberek közreműködésével, ezért meglehetősen érdekes figurákkal és történetekkel találkozhattak az oda gyakran kiruccanó barlangászok, például az Üfében iszogatva a sört, amelyet a félkarú Gavril pumpált ki biciklipumpával a hordóból, és amelyet korsók híján literes tejesüvegekbe porciózott a kocsmáros. Ebben az alig hihető valóságban összekeveredett a magyar, a román és a szláv hitvilág, sosem volt (vagy mégis?) lények lakták be a karszt üregeit meg az erdők mélyét. Aktív barlangász koromban, azaz mintegy tizenkét év alatt szinte minden hétvégémet az Üfé húsz kilométeres vonzáskörében töltöttem, így elég sok furcsasággal találkoztam, amelyeket nagyon szívesen dolgoztam fel. A kötet szövegeit épp a Pokol völgye, s azon belül az Üfé tartja össze, bár a szereplők mozognak Kárpát-medence-szerte kirándulóként, kivándoroltként, de zsoldos katonaként is. A történetek a rendszerváltás előtti világban kezdődnek, de hogy mikor fejeződnek be, azt nem tudni.  (K. F.)