Fortuna vagy Fatum árnyékában? | Fejezetek az Erdélyi Fejedelemség történetéből

Az önálló Erdélyi Fejedelemség a 16. század közepétől a törökök 17. század végi kiűzéséig, tehát mintegy 150 évig áll fenn, amikor is integrálódik a Habsburg Birodalomba.
A fejedelmi címet, amelyet az 1570-es speyeri egyezmény biztosít számára,   elsőként Szapolyai János Zsigmond viseli. Az egyezmény a fejedelemség önálló államisága szempontjából döntő jelentőségű, vitás közjogi kérdésekben hoz megoldást, rögzíti az új állam határait. Erdély önálló fejedelemséggé alakulásának pillanatától nyilvánvaló, hogy az államalakulat további fejlődését a Habsburg és az Oszmán Birodalom egymáshoz való viszonyának alakulása határozza meg. Az utóbbitól való függés érdemi lazítását, illetve az időleges függetlenedést csak a legkarakteresebb fejedelmeknek sikerül biztosítaniuk. Közéjük tartozik Báthory István.
A 17. század első fele, „Erdély aranykora”, a vitathatatlan prosperitás elválaszthatatlanul összefonódik Bethlen Gábor nevével. Bethlennek sikerül megteremtenie az belső egyensúlyt, miközben külpolitikai vállalkozásai révén jelentősen megnő Erdély nemzetközi tekintélye – a fejedelemség egyenesen az európai nagypolitika tényezőjévé válik. I. Rákóczi Györgynek sikerül tételesen is megerősíttetni az 1648-as vesztfáliai békét ellenjegyző Erdélyi Fejedelemség függetlenségét. Bethlen és I. Rákóczi György uralkodása alatt az erdélyi államszervezet és a zilált gazdasági élet a tartós konszolidáció útjára lép. Az „aranykor” II. Rákóczi György, az „Erdélyt elveszejtő” fejedelem idejéig tart.
A korszak utolsó évtizedei (1661–1690) Apafi Mihály fejedelemségéhez köthetők; Apafi halála után Erdély már igen felértékelődik a Habsburg Birodalom számára, amit az 1690-ben kiadott Diploma Leopoldinum – amely véget vet az Erdélyi Fejedelemség önálló státusának – bizonyít. A folyamatos Habsburg-ellenes nemesi lázongások a kuruc mozgalomban teljesednek ki. 1704-ben az erdélyi rendek a Habsburg-ellenes szabadságharc élére álló II. Rákóczi Ferencet választják meg fejedelemnek. Belső és külső tényezők egybecsengése miatt azonban a mozgalom 1711-re elbukik. A szatmári pacifikációt követően a Habsburgok Erdélyt szorosabb kötelékekkel láncolják a monarchiához; most már de facto is érvényesítik a Diploma Leopoldinumban meghirdetett álláspontjukat. Az önálló fejedelemség kora 1711-ben zárul le végérvényesen.
A kötet tanulmányai a fentiekben vázolt (politika)történeti keretbe ágyazódnak úgy, hogy Erdély e másfél századának bizonyos históriai aspektusait villantják fel. A szövegtestben egyaránt szerepelnek politika-, társadalom-, művelődés- és művészettörténeti írások, illetve mikrotörténeti megközelítések, amelyek a fejedelemség kori városi élet mindennapjait vagy a korszak releváns szereplői közti interperszonális kapcsolathálót vizsgálják.