Fiúk és apák

Bár a szerző személy szerint nem történelmi szereplő, megélt néhány történelmi korszakot. Második világháború, “fényes szelek”, hidegháború, ’53-as “új szakasz”, ’55-ös “visszacsinálás”, ’56-os forradalom, kádári ellenforradalom, majd a ’60-as évekbeli “olvadás” a rá következő “visszafagyással”, a ’68-as “prágai tavasz” az azt követő “etnikai reneszánsszal”, majd a civil társadalom bontakozása a pártosodással, a rendszerváltozással és Fukuyama tévedésével…
E korszakok történései és kötődései voltak annak a “történelmi akadályversenynek” az állomásai, amelyen elbeszélőnknek végig kellett bukdácsolnia, hogy az ötvenes évek “rendszerkonform” családi, iskolai, politikai és kulturális légköréből kiszakítván magát, egy életen át keresse a maga útját és eszményeihez illeszkedő énképét.
Önemésztő hadakozása során elsősorban a különböző szintű apaképekkel kellett megküzdenie – értve ezen a politikaiakat éppúgy, mint vér szerinti apjának árnyékát, amely a tudós ember háború előtti humanista indulását követően túlságosan is egybesimult a háború utáni “faragott képekkel”.
Éles kontúrt ad a szubjektív emlékezésnek néhány “aktába írt” jelentés arról, “miről álmodozott” a szerző életének némely kritikus szakaszában. A személyes emlékek és az állambiztonsági dokumentumok együtt rajzolnak ki egy – ha nem is egészen tipikus, de mindenképpen jellegzetes – huszadik századi magyar értelmiségi életutat.