Fatikus beszéd: megszólítások, köszönések, kapcsolattartó szokások a székelyföldi nyelvhasználatban.

 A könyv főcímének fatikus szavát többé-kevésbé értelmezi az alcím. A nyelv vagy a kommunikáció jelzőjeként arra a szerepre utal, amelyet a nyelvi közlés az emberi kapcsolatok létrehozásában, fenntartásában betölt, azokra a nyelvi formákra, amelyek jellemzően ilyen szerepűek: a megszólításokra, a köszönésekre, az elbúcsúzás kifejezéseire, de a tiszteletadás rejtettebb formáira is: például a tegeződésre, magázódásra, önözésre stb. Erős kulturális kötöttségük miatt szokták ezeket a nyelvi formákat, az őket kísérő gesztusokat, mimikát a néprajz, újabban az antropológia témájaként tárgyalni. És mivel használatuk szoros tartozéka, jellemzője az emberi viselkedésnek, jórészt velük foglalkozik, az ő használatukat szabályozza a nyelvi illemtan. Aki pedig a mai globalizálódó vagy éppen már globális világban mozog, annak első dolga a kultúránként eltérő viselkedési szokásokban, fatikus nyelvi elemekben tájékozódni, még ha nem ismeri is az illető nyelvet. Többnyire illik köszönni, még inkább viszonozni mások köszönését. Ennek elmaradása az elutasításnak, az ellenszenvnek lehet a jele. Ebben a könyvben rólunk van szó. Közelebbről arról, milyen változást és változatosságot mutatnak ezek a nyelvi formák a székelyföldi magyar nyelvhasználatban. Ennek bemutatására, elemzésére vállalkozik a szerző, Erdély Judit egy olyan nyelvészeti dolgozatban, amely doktori értekezésként készült. (Péntek János)