Évek tornya

A szerző tizenhatodik kötetét tartja kezében az olvasó. Az Évek tornya talányos című novellás kötetet két rendezőelv igyekszik kordában tartani: a narrátor és az Idő (így: nagybetűvel). A narrátor kezdetben saját személyében jelenik meg, aztán alteregókkal helyettesíti magát, végül társat hív segítségül. Akár köznapi emberek is kerülhetnek végletes helyzetekbe, örömök és félelmek megnyugtató vagy felzaklató megoldást sugallnak.
Az Idő valójában a múltat és a jelent állítja szembe (vagy párba), és azt a különös lépcsősort, amely a múltból a jelenbe (netán a jövőbe) vezet. Az élmény váratlanul helyet követelhet az emlékező életében, beleépülhet személyiségébe. Az ember és a természet harmóniája, a játék és a (groteszk) humor valamint a mese állandó kísérője az élet egyre terebélyesedő tornyának.
“…rakom a tornyot, az éveket. Már rakni sem kell, szállnak-gördülnek fölfelé… olyan társak ők, akik dolgoznak helyettem is, építenek-épülnek, ha nem kérem is!”
“Gonosz lény a múlt, gonosz az idő, de a leggonoszabb az emlékezés. A boldog órák szép emléke.”