Estére megöregszel

Az Estére megöregszel ugyanúgy koncept-kötet, mint a közvetlen előzményének és keletkezése „kiváltó okának” tekinthető, prózaverseket/lírai prózákat tartalmazó Szétszórt némaság (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, 2018), vagyis miközben az egyes szövegek megőrzik önállóságukat, szoros kapcsolatot, egymásra utaltságot mutatnak nemcsak a kötet egészében, hanem a Szétszórt némasággal való viszonyukban is. Ez fogalmazódik meg tételesen az Estére megöregszel nyitó opusában, az Introitusban:
Írtam egy könyvet a halottaimról. Ebbe nem lehet élve bekerülni, mondta az írás idején Borsodi L. László, a kötet szerzője, aki végül elhalálozott. Verssírköve ott van a kötet végén, melynek megjelenése után édesapám (az apja) bánatosan jegyezte meg magában: ebből is kihagytál, fiam.
S ha a szerző az örök feledésé is lett, neve megőrizte hangját, és újra szól: beköltözöm édesapámmal egy másik házba, amelynek udvara van, amelyhez utcák vezetnek, és ahonnan ösvények ágaznak, hegyre fel, le a folyóhoz. Körülötte egy város terjeng, egy ország, a magas ég. És lehet, néha Isten.
Ezek a prózaversek – miközben párbeszédet kezdeményeznek az édesapa irodalmi hagyományával (a Bibliától Kosztolányin, Tamási Áronon át Esterházy Péterig) – annak ellenére, hogy a halálra való felkészülés stációi, az élet mint érték nemsokára bekövetkező, tragikus elvesztésének az artikulációi (mind az édesapa, mind a fiú számára, úgy is, hogy az édesapa hangja felfogható a fiú szerepjátékának, identitásának): a reményről szólnak.