Én és a KGB

Sose gondoltam volna, hogy olyan regényt olvashatok egyszer, amelyiknek én vagyok az egyik főszereplője. És tessék…
Furcsa érzés.
A szerző időrendileg nem egészen pontos, amikor a regény cselekményének kezdetét 1960-ra teszi, de hát ez nem dokumentumregény. Annyi bizonyos, hogy semmilyen dokumentumban nem található bizonyítéka annak, hogy Menszkben, a XX. század hatvanas éveiben élt volna Lenin rokona, Szalamon Majszejevics Blank, vagy annak, hogy az amerikai állampolgár, Lee Harvey Oswald egy szovjetellenes csoport tagja lett volna, amely merényletet készített elő Nyikita Szergejevics Hruscsov elvtárs ellen. Ennek ellenére, mikor az erről szóló részeket olvastam, mindig ugyanazon a gondolaton kaptam magam: bár a valóságban ez nem így volt, de akár így is történhetett volna.
Uladzimir Nyakljajeu “Menszki regény”-ének fénnyel áthatott terében az ifjúság szálló aranypora a legfontosabb szereplő. Való igaz, hogy nem minden történt úgy, ahogy a szerző írja, de a mi fiatalos romantikánk, kamasztörekvéseink, barátságunk, szerelmeink, muzsikánk, költészetünk tisztasága ilyen volt. A szódavizes szörp ízén kívül én ebben a regényben megéreztem az akkori menszki levegő ízét, a korai hatvanas évek Menszkjéét, “az olvadás végső éveiét, aminek tavaszszaga alig ért el Moszkvától Menszkig, átfolyt a Szviszlacs bal partjáról a jobbra, a Kerek tértől a Szabadság térig, ott terjedt a Marx és az Engels utcán, és bekanyarodva, elveszett az Ifjúsági Színház antik utánzatú oszlopai között…”
(Részlet Viktar Ledzenyeu (Vil) utószavából)