Emlékek és szertefoszlott illúziók

Jó egy évvel ezelőtt a kolozsvári rehabilitációs kórház egyik kórtermében Demény Attila barátom ezeket a szavakat hullatta egy sóhajtásnyi csend ölébe: „könyvet írok az életemről, Zsolt”. Tekintetében dac volt, a jól ismert attilás zendülés a mindennemű végzetszerűség gondolata ellen, az örök kiismerhetetlenség ellen, mely immár nyolcadik hete tartotta őt rabságban, szenvedésben és bizonytalanságban, prokusztészi ágyának foglyaként.Mint valami megkopott, görbe tükörbe, hozzám elsőként a mondat vége érkezett, az, hogy az „életemről” – jó pár hete ebből volt nagyon kevés –, s mint ki jó hírt kapott, felkaptam fejem. Egy könyv születése mindig nagy ünnep, nem túl gyakran szánja rá magát az ember, hogy könyvet írjon, főleg az életéről, hagytam tehát a pillanatot, hogy megérintsen és belém égesse magát. (…) Úgy tűnt nekem, emlékszem, akkor arra gondoltam, hogy egy hatalmas, kitárt karú ugrás lassított zuhanórepülésénél aligha lesz több az a könyv. Egyetlen nagy átsuhanás az élet fontosabb állomásain és semmi több. Zeneszerző zenét írjon és ne könyvet – gondoltam. Most úgy érzem mégis, a könyvet végigolvasva, hogy a dolgok, történések megkapó őszinteségén, melegségén, derűjén túl földereng egy híd, ama csodaszarvas nyomába lévő, mely valamikor a sok „szép szál fiú” a történelem keresztté érlelődő fáinak árnyékában átkelt, valami nagy belső szabadság reményében új honokat foglalni, s melyből most egy, a szarvassá változott fiúk közül talán a legkedvesebb, legpajkosabb és legmegvertebb, az ízig-vérig kolozsvári visszatért „szóval fölfelelni”, hogy: szakadatlan keresésben, fáradhatatlanul és mégis elcsigázva, mindenütt otthont keresett és sehol nem talált.Fogadjátok őt nagy szeretettel.Bogdán Zsolt