Eljön majd a nap

A következő versidézet, akár a tizenegyedik parancsolat is lehetne: “aki áldoz, áldozata csak annak lehet” Kiskőrösön születtem 1956-ban, szlovák eredetű családban, magyar szívvel. Felmenőim 1755-ben itt találtak új otthonukra, ezen változtatni – lakosságcsere idején – még a vérszínű politikai akaratnak sem sikerült. Fizikai és lelki kötődésem szülőhelyemhez, a mai napig “kutyahűség”. Az itt élő emberek meghatározó ismérve a létfenntartó munka, és az értékmentő kreativitás. Kamaszkoromig tanyán éltem. Tanyán élni sorsszerűség volt, olyan sorsszerűség, amelyet ránk testáltak a századok. Első verseimet a hetvenes években írtam. A nyolcvanas évek közepén, a legmélyebbről jövő érzelmi rettenet hatására abbahagytam az írást… Önként vállalt száműzetésben éltem kettőezerig s eközben eljutottam egészen Mexikóig… Megéltem a megismételhetetlen fájdalmat, amelyet költő-író csak akkor élhet meg, amikor önmagában elrejti a szavakat. Ahonnan indultam, és ahol a mai napig élek, a szerencsét amolyan bolondos vándornak ismerik, éppen ezért az utóbbi években a felmenőim által megszelídített födet művelem, amelybe olykor szavakat is ültetek, egyetlen végtelen sorba, ilyet mint haza, gyász, szeretet és csillagok.