Bogáncs Ábel

„A két ember ott ült az ajtó előtt, ők azt hitték, hogy nem látom őket, azt hitték, hogy csak ők látják az én fényes szemeimet, de én láttam, hogy ők is sírnak. S akkor az én kicsi, buta agyamban felsejlett, hogy hát ez a két ember is éppen olyan bánatos, mint én, hogy ők még nálamnál is árvábbak, azért sírnak úgy, azért akarnak engemet szeretni,  mert őket nem szereti senki. Aztán amikor a nagy, sárga, kerek labda feljött az égre, odamentem hozzájuk. Sírdogáltam még egy darabig, aztán elaludtam. Édesanyámmal és testvéreimmel álmodtam, de már ebben az álomban is tudtam, hogy soha nem fogom viszontlátni őket. Amikor hajnalban megébredtem, már tudtam, hogy édesanyám és testvéreim helyett ez a két ember lesz az én drága jó gazdim, és gazdinám. És én szeretni fogom őket, mások helyett is.” (Ferenczes István)