Bármi mint

Madách bicentenáriuma jó apropó. Természetesen nem az Ember tragédiájának soha meg nem született szintézis nagyképű megfogalmazására, hanem a tézisekkel és antitézisekkel, valamint a formával, a nyelvvel, nyelvekkel történő ismételt játszadozásra. Csüggedésre módfelett alkalmas történelmi és személyes időkben az ilyen játék – ha még oly borús, cinikus vagy ellentmondásos is – segít az eleve adott etikai, ideológiai, művészi és kultúrtörténeti kontextusba beleszülető/-ágyazódó tragédiát általánosabb, szélesebb, s minduntalan táguló-öblösödő, “időszerű”, vagy inkább relatív időnkhöz ragadó összefüggésrendszerbe mártani.