Az enyingi fuvar

1955-ben járunk, a Fejér megyei Enyingen, ahová az Élet útja vitték a Szeged környéki tanyavilágban felnőtt parasztfiút. A könyvben megelevenedik az ’56-os események előtti Magyarország hétköznapi valósága egy a Növényvédőknél dolgozó vontatós szemüvegén keresztül. A valós, izgalmas történet fonalát a II. világháború utáni tanyavilág, a szülői ház képei helyezik szép, patinás keretbe.
– Jó napot kívánok, én a…
– Jó napot, kit keres? – kérdezte az asztalnál ülő rendőr.
– Az őrnagy elvtárshoz jöttem.
– Mit akar az őrnagy elvtárstól?
– Én nem akarok semmit, be vagyok hozzá rendelve.
– Várjon! – fölvette a telefont. – Őrnagy elvtárs, van itt egy… hát olyan kis… ázott ürge… igen. – Imóhoz fordult. – Maga vontatós?
– Igen, én a velencei növényvédő állomásról…
– Tehát maga az – förmedt rá, és intett egy másik rendőrnek, hogy vegye át a posztot.
– Jöjjön velem!… menjen előttem… itt egyenesen… itt föl!… jobbra, most egyenesen! – vezényelt. Remegő lábakkal követte a parancsokat. Az egyik fordulóban megpillantotta az ő két emberét, fess egyenruhában, tányérsapkában.
– Állj! Ide bemegy! – óvatosan benyitott.