Ata Kandó

100 éves volt, amikor még kéziratban olvashattam fel neki a róla szóló könyvet. Ma is csodálattal tölt el, hogy az akkori bergeni tartózkodásom alatt, közös reggelink alkalmával Ő főzte a kávét, forralta a vizet a kemény tojáshoz, Ő rendezte el gusztusosan a lekvárt, a sonkát, a sajtot és a narancslevet, a nappalija kerek asztalán. Aztán naponta, délelőtt két órát és délután két-három órát olvastam neki, amit azonnal kritizált, vagy éppen dicsérve és helyeselve jóváhagyott. “Ez itt legyen kicsivel rövidebb, ide írd be, hogy ez volt életem egyik fordulópontja” és a végén persze a sürgető és jogos türelmetlensége, hogy “Igyekezz mindent javítani, mert azért már nem vagyok túl fiatal.” Az elkövetkezett két év szinte elröpült, és a könyv demo példánya csak a 103. születésnapjára készült el. Amikor családi és baráti körben ünnepeltük lakásában (mert a rotterdami Holland Fotográfiai Múzeum által rendezett ünnepségen csak videó-üzenettel tudott részt venni), boldogan mutogatta barátainak a demo példányt, amiben persze még mindig talált apróbb hibákat. A könyvben életének olyan összefoglalóját látta, amely nem csak nagyszüleinek, szüleinek, volt férjeinek és gyerekeinek állít emléket, de felöleli munkásságának legfontosabb állomásait is. Mert benne van a számára legfontosabb történések képes krónikája, kezdve az 56-os magyar menekültekről készült képektől, könyvei anyagán át, a híressé vált Dél-Amerikai utazások képes és szöveges beszámolójáig minden, amit megőrzendőnek gondolt.