Árnyékkereskedő, III. – Mutabor

Az évtizedek alatt a szerző könyvtárszobája életre kelt, benépesült, átváltozott. Alakult a harmadik kötet, a Mutabor is, ahová kezdetben könyvtárlakók és könyvészek költöztek. Egy püspök, akitől egykor Petrarca hiába kérdezte, hol van Ultima Thule, a világ vége, földre szórt könyvek között lakott; egy másiknak felgyújtották a városát, és elrabolt könyveiből könyvtárat alapítottak; a párizsi Arsenal könyvtár folyosóján, ládában élő magyar zsidóhoz újságírók érkeztek messzi földről, életrajzát pedig megírta Vörösmarty és Szemere Bertalan. Az emberek vállán kuporgó majmok beleköptek a sörbe, az országút szélén manók ültek kétlábnyi kiskabátban, ahogy a könyv közeledett London felé.
Ott egy köpcös kis tollhegykészítőt nőktől lopott tükörrel kapott el az éjjeli őrjárat; Dickens egy szép napon hallott egy börtönigazgatóról, aki nem korbácsolt, hanem jó- és rosszpontokat osztogatott egy ausztrál sziget-fegyencgyarmaton, az óceán közepén, és ennek hatására a sztáríró nagy titokban börtönből szabadult tini prostiknak nyitott menedékhelyet London külvárosában; kiadója felkérésére rendesen átírta és saját neve alatt közölte a halhatatlan bohócnak, Grimaldinak emlékiratait, majd névtelen szerzők százait foglalkoztatta népszerű folyóiratában. – Így a Mutabor végül – tán a szerző által sosem látott London városától elvarázsolva – helyet adott egy kis Dickens-kötetnek is.