Árnyak és szárnyak

Árnyak és szárnyak közt verődve a tiszta papírhoz tiszta fej kell. Orbán Ottó: Levél a Parnasszusra A magyar irodalmi élet hagyományosan a folyóiratokra épül: az emlékezetes változások, irányok elsősorban a periodikákhoz kapcsolódnak, és a jelentősebb korszakokat is szokás hozzájuk kötni. Irodalomtörténeti tény, hogy bizonyos folyóiratoknak többletjelentésük van: egy-egy nemzedéket, iskolát, mozgalmat, sőt világnézeti fordulatot is képviselhetnek. Az irodalmi kiadványokhoz kötődő szemlélet lényegesen nagyobb jelentőségű, mint maga a néhány ív papírból készült sajtótermék, az évfolyamaiból összeálló kötegek, spárgával egybeköthető bálák – egy folyóirat sokkal inkább monumentum, mint dokumentum. Ezzel a közelítéssel beszélhetünk a Parnasszus folyóiratról is. Kivételes irodalmi kaland, hiszen egyetlen műnemre épül: a lírára. Ez az egyedi és nagyszabású vállalkozás Turczi István lapalapító főszerkesztő érdeme. Egy interjúban e szavakkal emlékezett az indulásra: “Mészöly Miklós mondta nekem egyszer, hogy “régi módszerekből nem telik új ajánlat”, azaz találjam ki, miben legyek más, építsem fel, és ha hiszek benne, foggal-körömmel ragaszkodjak hozzá. Ehhez tartom magam azóta is. A Parnasszus deklaráltan költészeti folyóiratként 1995 októberében indult. Már az alapító okiratban megfogalmaztuk, hogy kizárólag első közlésű verseket, versfordításokat, illetve líratörténeti-költészetesztétikai érvényű esszét-tanulmányt jelentetünk meg, negyedévi rendszerességgel.” Az indulást követően nem maradtak el a gyors visszajelzések, interpretációk. Kabdebó Lóránt irodalomtörténészi értékelése szerint: “…a Parnasszus nemcsak folyóirat, nemcsak egyfajta mozgalom, hanem a verset kedvelő alkotók és olvasók baráti együttese is. Benne és általa válnak az énáltalam is hirdetett poétikai megújulás, az úgynevezett tragic joy derűjének, az elégia Gleihnissének befogadó közegévé. A Parnasszus egy műfaj – és általa a vers újjászületésének – közegévé válhatott az évek során. Nemzedékek nevelőjévé a versszeretetre és – szerencsés esetben – alkotásra.” “A Parnasszusnak tehát nincs erőltetett prioritása ideológiai, nemzedéki szemléleti, poétikai, politikai alapon. Még egyfajta számonkért progressziót sem képvisel, mint például az egykori Nyugat folyóirat. A szerkesztési elv referenciája egyetlen jelentéstani centrumhoz, egyetlen alkotói összességhez tartozik – amelyben a szerkesztés mellett a költői, írói, műfordítói, rendezvényszervezői tevékenység is szerepel – egyetlen szerzői-vezetői oeuvre-hez, amelynek neve: Turczi István. Ebből következően távlatosan alternatív kánonképzésről beszélhetünk a Parnasszussal kapcsolatban, amelyben egymás mellé kerülnek teljesen különféle poétikai és politikai elveket valló alkotók. Képviseleti és individuális, klasszikus, avantgárd, posztmodern szövegköltészet és vallomásosság, rangos és kevésbé ismert költők egyaránt. Turczi István valódi hídverő személyiség.”