Álomkép és valóság

Lajtha László, az örök ellenzéki zeneszerző, népzenekutató II. világháború után kibontakozó utolsó alkotóperiódusa feszültségekkel teli időszak. Bár ekkoriban komponált művei elkerülhetetlenül kölcsönhatásba kerültek a keletkezésük keretéül szolgáló magyar kultúrpolitika legfontosabb irányelveivel, Lajtha elképzelései – főként külföldi tanulmányai nyomán – mégis elsősorban a nemzetközi művészeti élet törekvéseihez kapcsolódtak. Nem meglepő tehát, hogy a kötetben felvonul a 20. század kulturális életének számos jeles képviselője – többek között T. S. Eliot, Serge Lifar, Ralph Vaughan Williams, a francia Hatok tagjai vagy Henry Barraud -, akikkel a zeneszerző szakmai vagy baráti kapcsolatot ápolt.

1951-ben – népzenekutatói, nem pedig zeneszerzői munkásságáért – Kossuth-díjjal tüntették ki, négy évvel később a Francia Akadémia, távollétében, levelező tagjává választotta. Műveit a magyar zenei élet olyan nemzetközi hírű kiválóságai – Lajtha egykori zenedei tanítványai – tartották műsorukon, mint a Tátrai vonósnégyes vagy a karmester Ferencsik János. A zeneszerző 1948 és 1962 között – a szoros értelemben vett kései alkotókorszak idején – mégis egyfajta belső emigrációba kényszerült: egy alkalomtól eltekintve nem hagyhatta el Magyarországot.

Könyvünk Lajtha magyarországi recepciója köré épül, azt a kérdést vizsgálja, hogy a szűkös művészi mozgástérben milyen inspirációs forrásokból meríthetett a komponista. A zenei elemzések egy rendkívüli zeneszerző- egyéniség művészetét körvonalazzák a komponistát ért politikai és kulturális hatások szövevényes kontextusában.