Álomból föl, vidékre le

Mechiat Zina kötetében a versek úgy építenek ki egy világot, mintha apró szilánkokból raknánk össze újra az életet, miközben ezen összerakáson keresztül figyelnénk meg, hogyan működik az ember, mint keresi magát, és hogyan próbál belecsimpaszkodni az időbe. Apró részletek felől igyekszünk az egészlegesség felé, apró részleteket figyelünk, mintha apró szilánkokon át látnánk rá egy-egy pillanatra, érzelemre, amit felnagyít előttünk a szerző. Minden egyes szilánk, ami ezekben a versekben megjelenik, kimerevíti az időt, felnagyítja a pillanatot, s a pillanatban bukdácsoló, érző, élő embereket. Mozdulatok, hiány és várakozás elevenedik meg előttünk, egy ember élete áll össze, lépései a maga útján, melyek néhol nem engedik látni a kiutat, ennek ellenére érződik, hogy ezek a versek vezetnek, visznek bennünket magukkal, valahová.
A kötet erőteljesen hordozza magában a négy évszakra utaló cikluscímekkel az előrehaladás, az időmúlás és a változás hatását. Múlik bennük az idő, s tolja magával tovább az olvasót. Ahogyan formálódik az idő nyomása alatt az ember, a lélek, úgy formálódik a kötet hangulata, lassan áttevődik a témák fókusza. A kötet végére már olyannyira kinyílik az egészlegessé vált világ, hogy a lírai én már kifelé tekint, mintegy részévé válik egy még nagyobb egészlegességnek: a világnak, a nőknek, az emberiségnek és annak az elkerülhetetlen sorsnak, ami minden ember sajátja, s ami mindnyájunk esetében mutatja azt, hogy senki sem kerülheti el a fájdalmat, a szenvedést, a gyászt, a félelmet, és kapaszkodót keres, mert fogózkodni szeretnénk valamibe mindannyian, lépdelni szeretnénk előre mindannyian. Azt hiszem, jó ezekbe a versekbe kapaszkodni.”
Terék Ann