A vörös tatárjárás

A Horthy-rendszer magát az 1918-1919-es forradalmakkal szemben azonosította, mert miképp minden népnek kell egy “ellenség” – annak gyűlöleténél semmi sem egyesít jobban egy közösséget -, úgy a politikai rendszereknek is szükségük van egy ellenpontra. A Horthy-rendszer “megalapozó mítosza” szerint a magyar történelem Károlyi Mihály, illetve Kun Béla uralma alatt jutott mélypontra. Az ellenforradalmi értelmezés szerint a baloldal 1918-1919-es hatalomra kerülése anarchiát, káoszt és vörösterrort eredményezett, és a felemelkedés csak Horthy Miklós vezetésével kezdődött el, aki kultusza szerint kora Hunyadijaként védte meg nemcsak a magyarokat, de az egész “keresztény Európát” a nemzeteket és a családokat fenyegető “keleti veszedelemtől”. A baloldali radikális mozgalmak történetének és emlékezetének kutatója, Csunderlik Péter a Horthy-kori memoár-, pamflet- és regényirodalmat, a középiskolai tankönyveket, az országos napilapok megemlékezéseit, történetírók műveit, a “keresztény-nemzeti” politikusi beszédeket és végül az 1941-es Antibolsevista Kiállítást elemezve mutatja be, hogy a kizárólag sötét színekkel megfestett Tanácsköztársaság meghamisított története miképp szolgálta a Horthy-rendszer legitimációját. Az ellenforradalmi elitek ugyanis sosem késlekedtek a “csak vissza ne jöjjenek” ütőkártyájához nyúlni – hisz a “tatárjárásként” beállított proletárdiktatúrához képest bármilyen politikai berendezkedést elfogadhatónak lehetett feltüntetni.