A vonal

Vonala van a Nap járásának, vonala van tengeren a látóhatárnak, ahol ég és víz vonallá
összeérnek, egyetlen fűszál rajza is vonal. “Rajz: írás: vonalak: / sárban csapkodó halak. Pedig / volhattak volna tengerig.” – talán így alakulnak az élet útjai: szándékok, világmegváltó akaratok kusza indulásától a megélt jelenig. Ami nem mindig – illetve legritkábban – a Tenger. Emelt pillanatok, amikor azt érezzük, talpalatnyi helyünktől mérve is miénk a teljes horizont. Az írás, az írásjegy – a természet- és emberalkotta
alakzatok egybeolvadása – mindmind vonal. Így rajzolgat az emberi kéz, így ír az ember rábízva magát a tollhegy sercegésére. Bár ma már a kéz veszít ezer évek fegyelmezte készségeiből, a kézírás gyönyörű képességéből, nincs idő – talán okunk sincs – szomorkodásra. Igazából sosem tekintgettem a túlpart felé. Mindig szerettem itt lenni, olvasni, rajzolni, itt lenni egyhelyben, ahol vagyok. Ideát. De a könyvek egészen biztosan velem voltak, a papírillat, a csend, a színek, az átélt események szinesztéziája lett az út. A betűk indázó, mégis fegyelmezetten ismétlődő vonala. A rajz karcos vonalai, ahol a kuszaság – bár többértelmű, de mégis – világos jelentéssé rendeződik. Az írás teljes, tudatos és “jelenlévő” fegyelemmel egymásra épülő szövegsorok alkotta képek, a
rajzolás a szertefutó vonalak szövetéből előhívódó megértés, megértésre biztatás. Én
ezekben bízom, ezekben reménykedem.