A pokol legmélyén

Avigdor Hameiri a Pokol legmélyén című műve A nagy őrület folytatása. Az egyetlen első világháborús regényé, amely világirodalmi színvonalon ábrázolta az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlását belülről, a maga nemzetiségi és társadalmi fesztültségei tükrében – a kiképző táborok és a harcmezők világát a hátországi következményekkel együtt. A folytatás már nem páratlan a magyar irodalomban (lásd Kuncz Aladár és Markovits Rodion műveit – Fekete kolostor, Szibériai garnizon), mégis Hameiri az egyetlen, aki azonos súlyú front- és fogságregényt írt, s e folyamatosság révén be tudta mutatni nemcsak a Monarchia szétesését, de a forradalmak korának gyúanyagát is – amelyet a cári, majd szovjet Oroszországban raboskodó, összezárt, közel félmillió katona határozott meg. Hameiri a nagy magyar elbeszélést héberül írta, s a mandátumi Palesztinában jelentette meg 1929-ben és 1932-ben. Az elbeszélés éles látószögéhez kellett ez a távlat, távolság. Ahogy a gazdag asszociációkat mozgósító 2021-es olvasatához is elengedhetetlen az azóta elmúlt száz évünk tapasztalata, amely ebben a tragikus tanúságban fölfedezheti a 20. századi apokalipszis eredőit.